Látom magam előtt a nagymamám udvarát. A mindig hibátlanul megkapált virágoskertet, ami a szomszéd ház fala mellett húzódik, benne a sok ébredező dáliát, májusi szegfűt, a bimbózó rózsabokrokat, és a nyílegyenes utacskákat, amiken óvatosan kell lépkedni, nehogy letapossuk a virágokat. A zöldre festett utcai nagykapu mellett ott áll a két kis orgonafa. Egyik lila, a másik dupla fehér. Alatta a föld tele gyöngyvirággal, több négyzetméteren, most kezd virágozni. Ódri mama áll az orgonafák előtt, már útra készen, pantyusban és fejkendőben...
Orgonák
Méret: 100x100cm
Technika: vászon-akril
Magántulajdonban
... Nézegeti, melyik ágakat vágja le a csokorba, hogy a fa egysége ne sérüljön, majd hozza a hokedlit és a metszőollót, óvatosan megkerülve a gyöngyvirágot. Feláll rá, szedi az orgonát, egyesével adogatja le nekem az ágakat, alakul a kezemben a csokor. A temetőbe készülünk, a szülei sírjára viszünk virágot. Közben diskurálunk. Kislány vagyok még, 7-8 éves. Nehezményezem, hogy miért csak a fehéret szedi, a lila sokkal érdekesebb, azon ötösöket keresgélhetek, kívánni is lehet velük… és a fehér különben is unalmas – mert az „csak” szép és illatos. „Most fehéret szedünk, mert az volt édesanyám kedvenc virága. A te anyukád vázájába majd lilából készítünk csokrot, miután megjártuk a temetőt, és indulsz hazafelé. Azon kedvedre keresgélhetsz.” – válaszolja, ezzel le is zárva a vitánkat. Olyan jó visszaidézni őt az emlékeimben… annyi bölcs mondása és meglátása volt, rengeteget tanultam tőle gyerekként.
Készül a kép
